Dráma van. Illetve nincs.

2017. július 31. 17:25

Tegnap este a sárvári zuhanyzóban már tartottam attól, mit fogok látni, amikor lehúzom a zoknijaimat. Tegnapelőtt már volt egy olyan gyűrődés a talpam elején, a nagylábujjam és a mellette lévő között, ami nem sok jót vetített előre, tegnap aztán az erdőben egy eléfelé belenyilalló éles fájdalom tudatosította velem, hogy levált a felső bőrréteg az alsóról. Arra gondoltam, érdekes érezni, amikor egy új vízhólyag keletkezik. Érdekes! Nem kellemes!

Amikor kitalálom ezeket a túrákat, amiket végigcsinálok (egyedül, barátokkal), leginkább egy dolog vezérel: látni szeretném ezeket a helyeket, fotózni szeretnék, és a túra vagy hely jellegének megfelelően beszámolóimmal arra inspirálni másokat, hogy szintén látogassanak el oda. Ez ennek a túrámnak az elsődleges motivációja is. Amikor tegnap már másodszor döntöttem úgy, hogy valamit nem fotózok le, mert meg kellene tenni pár lépést pluszba, elkezdtem gondolkodni, hogy valami nagyon nincs rendben.

Arra számítottam, hogy az elején fájni fog a lábam, hogy lesznek rajta vízhólyagok. A Duna 2860 túránk tapasztalatából viszont tudom, hogy pár nap alatt megerősödik a bőr, és újabbak már nem keletkeznek. De az este, sajgó lábbal a sátorba feküdve nem tudtam olyan erős okot a mérleg mások serpenyőjébe tenni, hogy legalább az egyensúlypontig visszabillenjen. Hiszen az egyetlen ok, hogy ezeket a helyeket gyalog bejárva ismerjem meg, az a kéktúra jelvény, amit csak ilyen módon lehet kiérdemelni. De most már úgy gondolom, hogy nekem ez nem éri meg azt a szenvedést, amit ez a fajta teljesítés okoz, másrészt viszont pont abban akadályoz, amit egyébként célként vezérelt: látni, felfedezni, fotózni, mindezt örömmel és jókedvvel, hogy így tudjam megosztani másokkal is.

Az "Előzetes gondolatok a kéktúráról" bejegyzésemben már boncolgattam, hogy megérzéseimet a túrával kapcsolatban. Sajnos ez az első szakasz elég sokat igazolt belőlük. Főleg ami a pecsételőhelyek és látnivalók közt szakaszokat is illeti. És némi csalódottság van bennem a bélyegzők elhelyezésével kapcsolatban is, például miért az italboltban van a bélyegző Szelestén, amikor lehetne a Kastélyszállónál vagy akár a Kiskastély romjainál is? De most nem Kéktúra kritikát kell írnom, arra még ráérek, és felkészültebb is leszek rá, ha végigjártam az útvonalat. Most magammal kell egy kicsit kritikusnak lennem, és átgondolnom, hogy mit vállaltam túl, milyen téves választás vezetett el eddig a helyzetig.

Sárváron, a sátorba feküdve eldöntöttem: megyek haza a biciklimért. Mert az, hogy fáj a lábam semmi máson nem változtatott. Ugyanúgy be akarom járni az útvonalat, ugyanúgy írni szeretnék róla, és ugyanúgy csak napelemet szeretnék csak használni áramforrásként. Csak gyalogolni nem szeretnék.

Kijelentkeztem tehát a kempingből, kibattyogtam az állomásra, és felültem a pesti gyorsra. Most pedig ülök itthon, a lábaimat zsályafőzetben áztatva, és tervezem a további lépéseket.

Elméletileg minden eszköz adott a folytatáshoz, az El Camino-ból adódóan a bringám is fel van szerelve a túrázáshoz szükséges dolgokkal. Viszont az első napok tapasztalatai, illetve a megváltozó közlekedési forma miatt egy-két dolgot át kell gondolnom (például a napelemet nem rögzíthetem a bringára, mert a rázkódástól a töltőkábel nem fog benne maradni, vagy a csatlakozók mennek majd tönkre). Remélem, hogy a lában három-négy nap alatt helyrejön, és indulhatok vissza Írottkőhöz.

Stay tuned!