Szocsa-völgy túra a Nagy Eső után

2022. szeptember 4. 19:07

A harmadik napomat tehát elmosta az eső. Túl sok mindent nem tudtam csinálni, ettem egy finom gulyást puliszkával, amit a gasztronómiában polentának illik nevezni. És a túrótorta is jól nézett ki, szóval azt is kellett enni.

Délután aztán elállt az eső, és úgy nézett ki, hogy nem is lesz több, úgy hogy nekiálltam, és vízzel lemostam a felvert koszt a külső és belső sátor ponyváról. Egész jó lett, de attól még otthon fog kelleni egy teljes mosás, a külső sátornak a fürdőkádban, a belsőnek a mosógépben.

Az eső egyébként felkavarta a Szocsát is, eltűnt a szép kékes-zöldes tiszta víz, barna zavaros lett, és nyilván a vízszint is emelkedett valamelyest. Viszont ez az állapot nem volt hosszan tartó, másnap reggelre már megint tiszta volt a folyó. Egyébként a kemping recepciójánál vannak fotók magasvíz helyzetekről (high water), és hát simán elvitte a hidakat, ha azok nem kellőképpen magasan voltak építve. A kempinghez is egy szép, boltívek kőhídon lehet eljutni, készítettem is róla pár fotót. Mármint nem a hídról, hanem a hídról a folyóról. A hídon állva, a folyóról. Így már jobb.

Csütörtök reggel már csak elvétve volt felhő az égen, így készülhettem az induláshoz. Sajnos a kemping fekvése, és a fák miatt nem lehetett arra számítani, hogy a sátor megszárad, így némiképp nedvesen került bele a tokba. Elindultam Olaszország felé, de rögtön meg is álltam a faluban egy kisboltnál reggelizni.

Természetesen még mindig a Szocsa völgyében haladok, többnyire lefelé, de nyilván az úton azért vannak kisebb-nagyobb emelkedők. Tolmin előtt le lehetett volna vágni a folyó kanyarulatát, van ott egy kisebb hágó, de mivel láttam utat Most na Sočinál, mindenképp a folyó mellett szerettem volna haladni, és, mint kiderült kár is lett volna kihagyni, mert szép a település is, előtte tóvá szélesedik a folyó, és a Most, azaz a híd is rendben van.

Továbbá ennél a településnél érkezik meg a Bohinj-vasútvonal is (Bohinj Railway) a Szocsa-völgybe. Azon mentem vissza három éve Solkanból Ljubljanába. Az 1900-as évek elején, az Osztrák–magyar Monarchia által épített, stratégiai fontosságú vasútvonal Jesenicét köti össze Trieszttel. Igazán látványos útvonal, hiszen azon túl, hogy jó ideig a Szocsa mellett halad, áthalad a világ legnagyobb kőből épült vasúti hídján Solkannál, átmegy a több, mint hat kilométer hosszú Bohinj-alagúton, elhalad a bledi-tó mellett, és még a Vintgar-szurdok felett is átzakatol keresztbe.

Visszatérve az utamra, az egyetlen gond az volt, hogy az a fehér út, ami a „kertek alatt” visszavisz a főútra egy kis egysávos út, ami egy olyan brutális emelkedővel kezdődik, hogy tolni is alig tudtam felfelé a bringát. De miután feljutottam a tetőre, már lehetett haladni. A főútra visszatérve hamarosan újra a folyó mellett haladhattam. Itt egy erőmű is volt, a sziklák közé ágyazva. Volt még lejjebb is, de az már kevésbé látványos, mert ott már szélesebb a folyó völgye.

A következő látványosabb település a folyón Kanal, mely valószínűleg a Szocsa által a város alatti sziklába vágott, csatornaszerű mederről kaphatta a nevét. A főút áthalad a magasan a folyó felett átívelő hídon, ami alatt éppen ketten ugráltak a folyóba a több, különböző magasságban található ugródeszkákról.

Kanal után újra kiszélesedett a völgy, a folyó is lenyugodott, mert Solkan előtt egy újabb erőmű megfogja. Ezen a szakaszon elég jelentős a forgalom, lehet valami cementgyár is feljebb a folyón, mert rengeteg a kamion. Azonban ők is, és a többi autós is nagyon figyelmes és türelmes a bringásokkal, képesek sokáig mögöttük haladni, és csak akkor előznek, ha azt majdnemhogy teljesen a szembejövő sávban tehetik, jókora oldaltávolságot hagyva. Olyannyira óvatosak, hogy néha én éreztem magam rosszul, hogy ott vagyok.

A reggeli maradék sajt és szalámi mellé Solkanban vettem egy bucit és egy csokis fánkot, de eltettem őket, mert olyan helyen akartam megállni enni, ahol víz is van. Solkannál Slovéniát is elhagytam, Goriziában viszont nem találtam sehol egy kutat, a sehol nyilván az útvonalam mellett értendő. Innen már a Trieszt táblákat követve haladtam a tenger felé. Jobb híján aztán valahol az út mellett álltam meg elfogyasztani a maradék kajámat (és a fánkot), majd mentem tovább. Sistiana volt az e napi cél. Sok évvel ezelőtt barátokat látogattunk meg Trisztben, és ők vittek el a Sistiana öbölbe fürödni, és tíz éve a Vitéz Kürtős Teammel is megálltunk ugyanitt megmártózni a tengerben, amikor az El Caminóról jöttünk hazafelé.

A kemping egyébként nem olcsó, és látszik, hogy inkább lakóautósokra van berendezkedve. A sátorosok egy kis ligetbe vannak „száműzve” a kemping öböl felőli végében. Azt meg kell adni, hogy a kilátás pazar az öbölre, de messze van a zuhanyzó, és most ráadásul a medence melletti bárban még tíz óra után is üvöltött a zene egy kültéri hangszórón. Fél tizenegy körül gondolták úgy, hogy talán illene abbahagyni, de ekkor viszont kiderült, hogy az autós és vasúti forgalom zaja is elég jelentős, és behallatszik.

A hely egyébként nagyon szeles is volt, de én ennek most kifejezetten örvendtem. A korábbi mosás után még meg nem száradt cuccaimat gyorsan kiteregettem, a nedves sátort is felakasztottam lobogni egy fára, és a frissen mosott ruhák is a szárítókötélre kerültek. A sátor úgy fél óra alatt teljesen megszáradt, úgy hogy felhúztam, bepakoltam a cuccokat, és elmentem pizzát enni.

Péntek reggel a kempingben található DeSPAR-ban vásároltam meg a szokásos dolgokat, és elindultam, hiszen az volt a terv, hogy majd Triesztben, a tengerparton reggelizek. Végül már jóval előtte, úgy félúton megálltam, mert annyira szép volt a part. Ez így azért is jobb volt így, mert volt ideje leüllepedni a reggelinek, amíg a Gelateria Zampolliba értem, ami kihagyhatatlan Triesztben.

A fagylalt elnyalása után újra visszamentem a tengerpartra, hiszen onnan indul az Eurovelo 9, amin az utamat folytatni kívántam. Jelölve még nincs, a honlapon „under development” az állapota, de letöltöttem a GPS tracket a Garminra, és azt követve haladtam a kikötőtől. Ez nyilván egy húzós szakasz, hiszen a tenger szintjéről indulva fel kell menni a hegyre. Még a városban, már némi szintemelkedésen túl kanyarodott rá az útvonal a megszűnt vasútvonalon kialakított kerékpárútra.

A Jesenice – Tarvisio – Gemona szakaszhoz hasonlóan ez a kerékpárút is a töltésen lett kialakítva, azzal ellentétben viszont még nem teljesen aszfaltozott, csak a városi szakasza. Az autópálya felett elhaladva, murvává vált az útfelület, és végig ilyen is marad. Valójában a határ túloldalán Mihele és Kozina között már aszfaltozott úttá változik, de azt el is vették a bringásoktól, jókora útra festett tiltó tábla tájékoztat erről mindkét oldalon. Elképzelhető, hogy csak ideiglenesen, mert még folynak a munkálatok, és egy szembejövő kamion mellett még bringával is nehéz elférni, ráadásul az Eurovelo 9 track is erre vezet. Így hát én is tilosban járta ezen a szakaszon.

Kozinában megálltam a szokásos reggeli maradék elfogyasztásra, illetve szállást nézni éjszakára. Adódott valami sürgős munka, amire kellett volna egy hely, ahol kényelmesen és nyugodtan tudok dolgozni, ez pedig nem minden kempingben opció. Az is közrejátszott, hogy a kanadai bringás lánnyal Gozd Martuljek óta tájékoztatjuk egymást, hogy épp hol tartunk, és ő a következő napon indulna Ljubljánából a tenger felé. Ezek miatt végül Postojnában lefoglaltam egy szobát a Bookingon, így tudok majd este, meg másnap a kijelentkezési ideig haladni a munkával, és délre Claudia is odaérhet Ljubljanából.

Még mintegy harmincöt kilométer volt Postojnáig, ami végül jóval nehezebbnek bizonyult, mint amire számítottam. Követtem ugyanis a Eurovelo tracket, ami elvitt a Škocjan-barlang felé, majd mindenféle erdei murvás utakon, elég jelentős emelkedőkkel. Olyannyira, hogy míg a Vršič-hágón való átkelés napján 1500 méter volt az össz szintemelkedésem, Trieszt és Postojna között is összejött 1400 méter.

Egy icipici kis szobám volt éjszakára, egy jókora, kényelmes ággyal és welcome pezsgővel / kávéval / teával. Dolgozni akartam, úgy hogy a középsőt választottam. Elvégeztem a kötelező feladatokat, és kimentem a városba, keresni egy boltot. Sajnos eltelt az idő, a kisebb boltok már zárva voltak, mindössze a város szélén, a szállástól mintegy egy kilométernyire lévő Interspar volt még nyitva egy fél órát. Szapora léptekkel tehát arra vettem az irányt. Mivel volt egy kis hűtő is a szobába, egy negyed dinnyét is bepakoltam a zacskóba. Jó döntés volt, nagyon jól esett a vacsora után, és reggel is.

Szombaton kimaximalizáltam a kijelentkezési időt, két perccel tizenegy előtt hagytam el a szállást. A közeli parkba mentem, írtam Claudiának, hogy ott leszek, és nekiálltam könyvelni. Délre be is futott, és mivel már éhes volt, beültünk ebédelni egy sarki büfébe. Megint jót beszélgettünk, megegyeztünk abban, hogy mindkettőnknek izgalmas volt ez a pár chateléssel telt nap, ahogy igyekeztük összehozni az újabb találkozást, ha már ily módon keresztezték egymás kétszer is az eltervezett útvonalaink. A vasútvonalas kerékpárút és a Zampolli egyébként felkeltette a figyelmét, úgy hogy azt mondta, arra folytatja az útját, és majd Trieszttől fordul délnek, Horvátország felé. Fél kettőkor fizettünk, elköszöntünk egymástól, az utca végén ő jobbra, Trieszt felé, én balra, Ljubljana felé fordultam.

Ekkor már eldöntöttem, hogy az eredeti tervel szemben Ljubljana lesz túrám végállomása. Postojnától már nem a Eurovelo 9 volt a követett útvonal, hanem a főúton haladtam a szlovén főváros felé, ahova viszonylag gyorsan, szünetekkel három és fél óra alatt beértem. Egyenesen az állomásra mentem, hogy megnézzem melyek az opcióim. Mivel augusztus 31-ig van csak dedikált kerékpárszállító a Citadella Intercityn, kérdés volt, hogy a legfeljebb két bringát engedélyezik-e feltenni rá anélkül. Az információnál kiderült, hogy igen, de megint vágányzár van valahol, úgy hogy legközelebb két nap múlva tudtam volna eljutni direkt vonattal Budapestre. Mivel már korábban gondolkodtam olyan alternatíván, hogy elmegyek belföldi járattal a határ közelébe, és onnan átbiciklizek Magyarországra, még éppen időben voltam, hogy az utolsó Őrihodosra (Hodoš) tartó Intercityre jegyet váltsak.

Egyébként a szlovének valamit nagyon jól csinálnak a vasúttal. Szép újak a vonatok, a Ljubljana-Hodoš Intercity jegy pedig mindössze 4,75 euró volt, plusz 1,5 euró a vonaton megváltandó kerékpárjegy (csak készpénzzel lehet fizetni a kalauznak!). A 6,25 euró végösszeg 2510 forint a mostani magas euró árfolyamon is, miközben egy hasonló távolságra, mondjuk Békéscsabára a MÁV legolcsóbban 4265 forintért visz el. Elgondolkodtató!

Némi késéssel, este kilenc óra előtt ért Őrihodosra a vonat. Először bicikliztem át a határon sötétben, lámpával. A határ után mintegy két kilométerre van a Határcsárda Panzió, oda tartottam, remélve, hogy akad majd egy ágyuk számomra. Akadt, úgy hogy ott töltöttem az éjszakát.

Vasárnap reggel a korábbi napokhoz képest korán el tudtam indulni, hiszen nem kellett sátorral bíbelődni. Valójában még vártam is, hogy kicsit melegedjen az idő. Habár Zalalövőn is felszállhattam volna a vonatra, Zalaegerszegen mindenképp cserélnem kellett volna, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek bringával Zalaegerszegre. Kellemes reggeli túra volt részben az Őrségi Nemzeti Park területén. Zalalövőn még megálltam a központban a tejivóban egy Kaukázusi kefirre, majd folytattam az utamat, innen már a Zala-völgyi kerékpárúton, amin „pillanatok alatt” Zalaegerszegre értem. Az állomáson vettem elő a telefonomat, hogy megvegyem a jegyet Budapestig a következő vonatra, ami történetesen a 11:49-es Göcsej Intercity volt. A Formula 1-es Holland Nagydíj második felét már otthon néztem meg.