Hét országon keresztül

2008. március 9. 10:00

Az egész egy macska miatt történt, és én ezért hálás is vagyok neki. Ő Berci, egy barátom macskája. Úgy döntöttek, hogy egy időre itt hagyják Magyarországot és Londonba költöznek. A szigetországba pedig igen szigorú feltételekkel lehet élő állatot bevinni. Az egyik ilyen, hogy csak a honi légitársaságnak van erre jogosultsága. A macskajegy nem olcsó, feléből kijött az autóút.

Pénteken reggel indultunk Budapestről. 1600 kilométer út volt előttünk. Bár alapvetően spórolósra terveztük az utat, a magyar és osztrák autópálya matrica belefért a költségvetésbe. Szombaton 13 óráig kellett a francia kikötőbe érjünk, a fogyasztási cél 6,5 l/100km volt.

A Mosonmagyaróvár melletti MOL-kútnál teletankoltunk olcsó hazai benzinnel. A tele szó szerint értendő. A Logan papíron 52 literes benzintankjába és a beömlő csőbe összesen 64 liter üzemanyag fér, ami megfelelő vezetéstechnikával 1000 km feletti megtehető távolságot jelent. Így két euróban kifizetett teletankkal kellett számolnunk.

Nem sokkal este tíz után egy sajnálatos dolog történt. Higiéniai szünet után az autóhoz visszatérve valami zöldet vettem észre a bal első keréknél. Figyelmetlen voltam és ráparkoltam egy hajléktalan zöld plüsskacsára. Az incidens dokumentálása után letolattam róla, és örökbe fogadtam, azóta is ott lakik az íróasztalom lámpáján.

Köln környékén jelezte az autó, hogy hamarosan kiszárad a torka. Elkezdtem figyelni a kutakat, pontosabban a kifüggesztett árakat. Az 1,27-es érték elég fájdalmasan hangzott, még akkor is, ha nem az én zsebemből kellett kifizetni. A harmadik töltőállomásra már be kellett mennünk. Csak 20 liter tankoltam, azzal átérünk Belgiumba, hátha ott olcsóbban mérik...

Reggel nyolc óra körül gurultunk át a német-holland határon, nem sokkal később pedig a holland-belgán, hiszen utunk Hollandia keskeny déli, Maastricht-ot is magába foglaló nyúlványán át vezetett. Elhagytuk a határzónát, de csak nem akartak elfogyni az autópálya közepére telepített világítótesteket tartó oszlopok. Akkor még nem tudtam, de Brüsszelig végig ki van világítva az út. Döbbenet. Bár ha valóban olyan jó az izraeliek által kifejlesztett, piezo-elven működő áramfejlesztő réteg, amelyet az utak kopórétege alá lehet helyezni, akkor a jövőben elterjedhetnek a kivilágított autópálya-szakaszok Magyrországon is.

Sajnos a benzin ára Belgiumban sem mutatott kedvezőbb képet, mint Németországban. Ezért, és mivel még nem voltam Brüsszelbe, úgy döntöttem, hogy bemegyek a belga fővárosba. A húzás bejött, némi keresgélés után sikerült találni egy olyan benzinkutat, amelyik nyitva volt szombat reggel (a kutak többsége személyzet nélkül működik hétvégén, kártyával lehet fizetni).

Ami meglepett Brüsszelbe, hogy nagyon keskenyek a utakon a sávok. Kissé félve mentem be az autóbusz és kukáskocsi mellé. Szokni kell, mint a keskeny olasz utcákat is. Brüsszelt egy föld alatti alagúton átszelve a Koekelberg Bazilika mellett vezetett el a navigációs készülék által javasolt útvonal. Mivel időben voltunk, megálltunk fotózni. Piszok hideg volt, és köd, de azért sikerült lőni pár képet, mielőtt lefagyott a kezem.

Fél egykor értünk Calaisba, a komp kikötő parkolójába. Az autó computere 100 km/h-s átlagsebességet és 6,1 literes átlagfogyasztást mutatott. Túlteljesítettük a fogyasztási tervet.

Miután barátomat, csomagjait, Bercit hiánytalanul átadtam az Angliából érte átjövő barátnőjének, elbúcsúztunk. Négy óráig maradhattam Calais-ba, akkor viszont el kellett indulnom, hogy kilencre a luxemburgi Bourglinster-be érjek, ahol az éjszakát szándékoztam tölteni.

Bementem hát a városba. Először a Hotel de Ville késztetett megállásra. Hátulról templomnak néztem, csak megkerülve derült ki, hogy tulajdonképpen a városháza mellett állok. Kellemes idő volt, szikrázóan sütött a nap. A kikötő felé vettem az irányt, volt ott pár halászbárka, sirályok, világítótorony, mind-mind jó fotótémák. Amikor kiértem a partra, megdöbbenve vettem észre, hogy a két órával korábban még vízen ringatózó bárkák az iszapba süllyedve fekszenek. Apály volt. Egy fém lépcsőn lemásztam a mederbe, és kerestem pár izgalmas beállítást a megfeneklett bárkák megörökítésére.

Miután megörökítettem pár sirályt és a pharost is, kerestem egy helyet, ahol megebédelhetek. Az Au Bureau-ban életem leggyorsabb pizzáját ettem. Megrendeltem, a pincér hátrament, és azzal a fordulóval már hozta is ki a pizzámat. Nekem legalábbis így tűnt. Lehet, hogy valakinek előttem nem volt szimpatikus, és visszavitette?

Pár perccel négy óra után újra autóba ültem. Ötszáz kilométer választott el az zuhanyozástól, az ágytól. Az egy óra alvással megtett 1600 kilométer után nehéznek ígérkezett ez az 500 km. Brüsszelhez közeledve már az ordítva éneklés technikát is be kellett vetnem, hogy elűzzem az álmosságot. Ezúttal is úgy döntöttem, hogy a városon keresztül megyek, így egy nap alatt másodszor vetettem bele magam a brüsszeli forgalomba. Az út egy idő után újra a város alá vezetett. De nem ám egy egyszerű alagút volt, amelyiknek van egy lefelé vezető szakasza, egy egyenes szakasza és egy felszínre törő szakasza. Itt több lépcsőben egyre mélyebbre jutottunk, mindezt persze a már említett keskeny sávokon hömpölygő délutáni csúcsforgalommal fűszerezve. Hogy még izgalmasabb legyen az egész, időnként oldalalagutakból újabb autók csatlakoztak be az autófolyamba. Ezek után Luxemburgig nem volt gond az álmossággal, itt teljesen felébredtem.

Burglinster egy aranyos kis városka, Luxembourg Citytől tizenöt kilométerre északra. A 2001-ben 641 lelket számláló helység fölé egy jókora kastély tornyosul. Miután nagy nehezen előkerült a hostel gondnoka, bejelentkeztem, és végre lemoshattam magamról az út porát. Eképpen felfrissülve fogtam a fényképezőgépet, és esti túrára indultam. A chateau nagyon látványosan van megvilágítva, de a változó színű reflektorok nem nyerték el a tetszésemet. Pár fotó után az fényképezőgép akkumulátora közölte, hogy elfáradt. Mivel a 220V-os töltőt Budapesten felejtettem, másnap pedig szerettem volna a fővárosban is fotózni, úgy döntöttem, hogy autózom egy keveset, hogy a szivargyújtóról tölthessem az akkut. A konkrét cél nélküli esti kocsikázás a szomszédos Junglinsterbe vezetett. Az akku töltése mellett annyi haszna volt az útnak, hogy megnézhettem honnan sugároz az RTL Radio Luxembourg. Egy óra körül értem vissza a hostelhez.

Vasárnap reggel meglepően frissen ébredtem, annak ellenére, hogy 36 órás ébrenlét és 2100 km levezetése után mindössze hat órát aludtam. Megreggeliztem, összecsomagoltam, és újra autóba ültem. Luxemburgi városnézés volt a délelőtti program, úgy terveztem, hogy egyig kószálok a fővárosban, ebédelek, és utána indulok vissza Budapestre. Az időjárás nem volt túl kedvező, szemerkélt az eső, és nem úgy nézett ki, hogy abba akarná hagyni.

Nem sokat tudtam fővárosról, így GPS-el a belvárost céloztam meg. A Henri-herceg bulváron (inkább körút), a városi park közelben találtam parkolóhelyet. Innen a házak között a II. Vilmos tér felé vettem az irányt a házat között. Megcsodáltam a városházát, majd tovább indultam a folyó felé. Az alkotmány-téren egy obeliszk tetején álló aranyozott nő szobor nézett le rám. A Gëlle Fra (Arany Hölgy) a két világháborúban és a Koreai-háborúban a szövetségesek oldalán harcoló luxemburgiaknak állít emléket.

A tér szélén a korláton túl egy mély völgy vágja ketté a várost. A Petrusse-patak, valamint a városon szintén átfolyó Alzette folyó az évezredek során mély barázdákat vágtak a mészkő fennsíkba, egyedi kinézetet biztosítva ezáltal a Nagyhercegség fővárosának. A mély völgyek felett át is kellett kelni, ezért jó pár híd épült a városba. A leghíresebb közülük az Adolphe. 1900-1903 között építették, nevét az 1905-ig uralkodó Adolphe-hercegről kapta. A híd Luxemburg függetlenségének jelképévé vált, és a város egyik legjelentősebb turista látványossága.

A völgy falainak meredeksége nem jelentett akadályt annak, hogy a luxemburgiak gyönyörű többszintes parkokat alakítsanak ki rajta. A patak parton sétány halad, vicces volt messze fentről nézni az ott kocogókat.

Az Adolphe-hídon átsétálva az Állomás-negyedbe jutottam. A Szabadság sugárúton gyönyörű paloták sorakoznak, mint például ez itt fent, a Mártirok terén. Még egy dolog feltűnt viszonylag hamar a sétám során. Fotósként már régen megfogalmazódott bennem, hogy a városokban meg kellene szüntetni a légvezetékeket, mert nem lehet jó képeket készíteni az épületekről. Nos Luxemburg volt ez első olyan város, ahol jártam, és nem láttam egy vezetéket sem az oszlopokon.

A vasútállomásnál visszafordultam, és a Viadukton, más nevén a Passerelle-en jutottam vissza a Felső-városba. Jobbra egy örökmécses égett, egy újabb háborús emlékmű. A katedrális közelében felfedeztem egy szép utcai lámpasort, meg is örökítettem gyorsan. Majd, jobb ötlet és helyismeret híján, beültem a McDonalds-ba és megebédeltem. Egy óra körül értem vissza az autóhoz. Az eső még mindig szemerkélt, amikor elindultam hazafelé.

A hátralévő mintegy 1200 kilométer nem tartogatott sok izgalmat. Hazafelé is folytattam a fogyasztási versenyt, a fejembe vettem, hogy egy luxemburgi teletankkal visszaérek Budapestre. Az utolsó benzinkút azért volt vicces, mert mellette gyakorlatilag nem volt forgalom az autópályán. Szinte kivétel nélkül mindenki behajtott a kútra, hogy feltankoljon a Németországi árhoz képest 30 eurocenttel olcsóbb üzemanyagból. Legalább húsz kút várta az autósokat, a fizetés pedig a sorompónál, az autóból történt, így elég pörgős volt a folyamat. Csak az én tankolásom húzódott el kissé, mert újra "nyakig" töltöttem az autót, hogy a nagyjából 64 liter benzin kitartson hazáig. Hogy ez végül elméleti szinten maradt az annak köszönhető, hogy nagyon határesetnek ítéltem a helyzetet, és mivel nem szerettem volna az autópályán benzin nélkül maradni, Mosonmagyaróvárnál rátankoltam még tíz litert. A computer a végén 5,1 literes fogyasztást mutatott a visszaútra.