A Retyezát

2005. augusztus 1. 17:09

Innen szép nyerni - szól a mondás. Nos, itt nyerni nem kell, de 9 és fél év távlatából összerakni ezt a túra leírást szép teljesítmény lesz (a bejegyzés dátuma a túra időpontja). GPS track rögzítésről akkor még csak filmekben hallottunk, ellenben a fotók segítenek kiegészíteni az emlékeket.

Július 27-én vágtunk neki az útnak, öt autó, tizennégy fő. Mivel Szeben felől érkeztünk, nem akartuk megkerülni a hegyet, így a Lotru völgyén keresztül, Petrozsényen keresztül haladtunk a Nyugati-Zsil mentén. Câmpu lui Neag település után mintegy 5 kilométerrel hagytuk magunk mögött az aszfalt-utat, miután jobbra rákanyarodtunk a Buta-menedékház felé vivő erdei útra. A menedékház az eltérőtől mintegy 12 kilométerre van, odáig azonban nem jutottunk el. Ahogy haladtunk felfelé egyre rosszabb állapotú lett az út, végül annyira, hogy inkább úgy döntöttünk, hogy az erdőben hagyjuk az autókat és gyalog megyünk tovább.

Az alsó szakaszon hatalmas tócsákkal, feljebb egyre nagyobb kövekkel kellett megküzdeni.

Hátizsákokkal, négy napi kajával, sátrakkal megpakolva folytattuk az utunkat, már gyalog. A menedékháznál megpihentünk, majd mentünk tovább. Egy kemény szakasz várt ránk, hiszen ahhoz, hogy eljussunk a Peleaga és Bucura patakok összefolyásánál, mintegy 1600 méteres magasságban található táborozó helyig, át kellett keljünk az 1879 méteres Plaiul Mic nyergen, amelyre egy igen meredek szakasz vitt fel. Ez:

A nehéz csomagokkal igencsak megviselte a társaságot ez a szakasz, a nyeregbe érve boldogan heveredtük le a fűbe, páran pedig belerobogtunk a valamivel lejjebb található Papusa-tóba (nem túl nagy, a Google Earth-ön elvégzett mérés szerint úgy 30 méter széles és maximum 70 méter hosszú lehet).

Plaiul Mic nyereg

A nyeregből egy hosszú ereszkedővel értünk le a völgybe, majdnem pontosan oda, ahol a Bucura tótól érkező patak belefolyik a Peleagába. Ez az a pont egyébként, ahova egyébként Hátszeg felől, a hegyet keletről, majd délről megkerülve, autóval el lehet jutni.

A bővízű Peleaga-patakon átkelve értünk a Poiana Pelegii nevű tisztásra, amelyen a hegyimentők (Salvamont) háza mellett kijelölt táborhely található. Megérkeztünk.

Másnap kényelmesen megreggeliztünk, majd komótosan elindultunk felfelé a Bucura-völgyében. Sokáig sűrű növényzet vett körül, és számtalan kis patakon, csermelyen kellett átkelnünk. Úgy emlékszem vissza erre az útvonalra, hogy ide nem kell vizet vigyen magával az ember, elég, ha egy kis bögre lóg a hátizsákon, mert bármikor megmerítheti egy kristálytiszta hegyi patakban. Persze így sok év távlatából ideálisabbnak tűnhetnek a dolgok, ezért legyen mindig nálunk palack. Főleg, mert a Bucura-tó felett, a csúcsokra tartva már nincsenek források.

A sok víz miatt béka is sok van, ez például a fűbe lapulva figyelte, ahogy a népes csoportunk elhalad mellette.

Úgy 1800 méter körül kezdett megfogyatkozni a növényzet. Előbb a fák tűntek el, helyüket átvették a kisebb-nagyobb foltokban megtelepedett borsikafenyők (boróka). Feljebb haladva a bokrok is eltűntek, maradt a fű. Balra tőlünk, a völgyben feltűnt a Lia-tó. Néha-néha visszanéztünk, a látvány pedig egyre szebb lett.

A távolban a nyereg a nagy réttel a Plaiul Mic, azon kellett átkelnünk az előző napon.

Felértünk a Bucura-tóhoz. A tó körül kijelölt táborhely van, de nyilvánvalóan sokkal kényelmetlenebb, mint a Poiana Pelegii-nél található. A 2000 méter magasan fekvő tó melletti körülményekről sokat elárulnak a sátrak köré emelt kőfalak, amelyek a szél ellen hivatottak védelmet nyújtani. Ráadásul ebben a magasságban már tűzifát sem találni, így a nálunk megszokott éjszakába nyúló tábortűz melletti beszélgetések, éneklések itt kevésbé megvalósíthatók. Persze van előnye is, ha itt ver sátrat valaki, innen indulva már csak 500 méter szintkülönbséget kell legyőzni a hegység két legmagasabb csúcsának, a Peleagának és a Retyezátnak a meghódításához.

A késői indulás miatt ezen a napon nem jöhetett szóba, hogy felmenjünk valamelyik csúcsra, így sétáltunk egy keveset a tó körül, ücsörögtünk a hegyimentők házának verandáján, majd visszaereszkedtünk a táborba.

Másnap már korábban összeszedtük magunkat, és a már ismert ösvényen felmentünk a tóig. Az igazat megvallva itt kissé homályos az emlékem. Pontosabban úgy rémlik, mintha a társaság egy része felmászott volna a 2509 méter magas Peleaga-csúcsra, de az a nálam lévő fotókból nem derül ki, hogy valóban ez történt-e. Az biztos, hogy a "banda" nagy részével tettünk egy kört a tó körül, sziklákon mászkáltunk, hógolyóztunk a még augusztusban is megmaradó hódoltok egyikén, kimásztunk a Custura Bucurii nevű nyeregbe, amely nagyjából 2200 méter magasságban húzódik a Peleaga és a Bucura csúcsok között. Innen már ráláthattunk a hegység másik oldalára is.

A másik oldal, középen a Stânişoara-csúccsal. A Retyezát-csúcs balra, felhőbe burkolózva.

Ezen a napon rengeteg lóval találkoztunk, emlékszem elég sokat tanakodtunk, hogy kerülnek fel ilyen magasra. Senki nem vigyáz rájuk, szabadon kószálnak, játszanak legelnek. Később teheneket is láttunk, ami ha lehet, még érthetetlenebb volt akkor számunkra.

Az idő szép volt, a táj gyönyörű. Itt a Peleaga-csúcs tornyosul a Bucura-tó fölé.

Harmadik napra maradt tehát a Retyezát-csúcs megmászása. Némiképp megfogyatkozva keltünk útra, mert ketten korábban hazamentek, három embernek pedig az előző napi túrák megviselték a térdüket. Korán kellett indulnunk, mert több. mint 800 méter szintkülönbséget kellett legyűrnünk. A Viorica és Florica tavak mellett elhaladva, a Bucura-csúcstól balra (délre) másztunk ki a nyeregbe. Az ösvény mellett balra, a sziklákra festett piros foltok jelezték, hogy az a rész kiemelten védett terület, oda belépni tilos.

A Bucura-csúcs felé haladtunk, de nem másztunk fel, mert a hegyoldalban is haladt egy ösvény. Ez egy nehezebb szakasz volt, néhol meglehetősen meredek sziklafalon kellett haladni, kisebb-nagyobb sziklákon átmászni.

Egy kis ereszkedő következett, a Bucura és a Retyezát-csúcsok között húzódó Retyezát-nyereg 2251 méteres magasságban húzódik. Innen még egy ideig látható volt az ösvény, de utána már csak sziklák voltak. Eltévedni nem lehet, innen már csak felfelé kellett menni. Kemény szakasz volt, szikláról sziklára lépegetve-mászva jutottunk végül fel a 2485 méter magas Retyezát-csúcsra.

A csúcs-fotót követően ettünk egy kis csúcs-csokit, de riasztóan közeledett egy sötét felhő, úgy hogy sietős léptekkel elindultunk lefelé. Eső végül szerencsére nem lett belőle, de nem volt kellemes, amikor keresztülvonult rajtunk. Pillanatok alatt ködbe burkolózott minden, a hőmérséklet lezuhant. Szerencsére nem tartott sokáig, a nyeregben már újra napsütés fogadott és egy zergesereg. A hegyoldalban, kissé lejjebb ötön-hatan lehettek, egy viszont az ösvény mellett legelt, így őt közelebbről is szeműgyre vehettük.

Miután kizergésztük magunkat, tovább haladtunk hazafelé. Újra át kellett verekednünk magunkat a Bukura-csúcs oldalán haladó nehéz szakaszon, és a kis tavakhoz levezető meredek oldalon, amely lefele haladva maga is elég félelmetes volt. A Bucura-tótól viszont már behunyt szemmel is letaláltunk volna a sátrainkhoz...

Másnap reggel összepakoltunk, és hazaindultunk. Mivel kaja már nem volt nálunk, némiképp könnyebb felszereléssel kellett felmásszunk a Plaiul Mic nyeregbe. Onnan már csak ereszkedés várt ránk az autókig, de közben megálltunk és egy igen jó ebédet ettünk az egyébként magyarok által üzemeltetett Buta-menedékháznál.

Még ehhez hasonló, váratlan akadályok is nehezítették a haladásunkat.

Végül mindenért kárpótolt a Vidraru-gát és gyűjtőtó, majd a Transfogaras lélegzetelállító szépsége. Ez utóbbiról azonban fotót már nem tudok betenni, addigra az összes fényképezőgép lemerült.